Gosztonyi Lívia fotósblogja

Szegény Mici… Már megint olyan helyre keveredett, ahol semmi keresnivalója. Pórul is járt… Maga alá temette a tudomány. Szegény körülbelül úgy érzi magát, mint amikor hajdanában elment Nyuszi barátjához, kizabálta szerencsétlen üregit az összes tartalékából, aztán jól beleszorult az egyetlen bejáratba. Itt még az is súlyosbítja a helyzetet, hogy méz sem volt. Nem elég, hogy szó szerint a fejére szakadt a rengeteg tudomány, és rendesen be is szorult alá, de még a gyomra is korog. Sanyarú sors…

Szeretem az ilyen délutánokat. A fáradt napsütés mindent szebbé tud tenni, mint amilyen a valóság. A hideg melegnek tűnik, a koszos tisztának. Talán egyedül az öreg nem lesz tőle fiatalabb, sőt… De az idő múlása természetes, mint ahogyan az is, hogy ennek nyoma van. Ha nem tiltakozunk ellene, ha elfogadjuk, valami ehhez hasonló megfoghatatlan béke uralkodik el bennünk. Béke… Most nem érdekelne, hogy ez a fotel koszos, és régi. Beleülnék, hagynám, hogy körülöleljen, simogasson a fáradt délutáni napfény.

A cím alapján azt gondolhatnátok, hogy ez most számomra maga a rettenet, pedig nem… Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy idén, életemben talán először, idejében elkezdhettem a karácsonyi ajándékok utáni rohangálást. Ebből adódóan már nem is olyan rohangálós jellegű a dolog. Van időm kitalálni, hogy kinek mit, és mivel még nem indult be az igazi ajándék vásárlási őrület, nélkülözhetem az ezzel járó szokásos kellemetlenségeket. Read the rest of this entry »

Valamiért sosem tudtam igazán mély barátságot kötni a macskákkal. Csalfa lényeknek tartom őket. Kiszámíthatatlanok. Egyik pillanatban simulnak, puhák, mint a bársony. Aztán meggondolják magukat, fújnak, karmolnak, tépnek… Szeszélyesek… Próbáltam bennük keresni a kedves bájt, de amikor ráleltem, azonnal tettek róla, hogy tudatosuljon bennem: ez csak illúzió… Fenntartásokkal kezelem őket, legyenek bármilyen szépek, előkelőek, vagy bármilyen szánalmasan útszéliek. És bizony néha párhuzamot vonok közöttük, és néhány embertársam között. (Megjegyzem, ennek a macskának tényleg kék szeme volt, amitől csak megerősödött bennem a gyanú, hogy nem becsületes jószág… )

Valamiért elém került ma ez a kép. Még tavaly nyáron készült, az erdélyi fotóskirándulásunk alkalmával. Nem is igazán értem, miért kutakodtam ezek között a régi fotók között, de egészen addig nem nyugodtam meg, amíg ezt meg nem leltem. Emma néni… Tüneményes asszony, tele energiával, szinte mindig mosolyog. Nekem néha sikerült elcsípnem egy-egy olyan pillanatát, amikor éppen nem. Emlékek… Talán az Övéi. Talán az enyémek

Ez a kép is ezen a verőfényes novemberi délutánon készült. Annak ellenére, hogy kora délután volt, hogy már-már melegen sütött a Nap, a játszótér üressége számomra valahogy mégis csak a tél közeledtét vetítette előre. Valahogy hiányzott a gyerek zsivaj… Meg olyan fáradt volt az egész.

Ma kihasználtam a csodás langyos novemberi hétvégét, és kirándultam egy nagyot egy barátommal. Gyönyörűek voltak a késő őszi színek és fények. Ami a legjobban meglepett, hogy néhol még mindig akadnak zöld lombú fák. Nem, nem a fenyőkre és az örökzöldekre gondolok A hangulat bemutatására szolgáljon e képecske. A mai termésből az egyik kedvencem.

Nem tudom, miért pont ez a cím jutott eszembe. Eredetileg ez egy temetői dísz. Talán a forma, vagy a háttér ősziesen vidám színei miatt asszociáltam a szüretre Fogalmam sincs… Viszont arra érdemesnek tartottam, hogy bekerüljön a kis kedvenceim közé.

Ebben a kategóriában csupa hétköznapi helyzetről olvashattok. Lehet rajta filozofálgatni, hogy megtörténtek, avagy sem Ha a szereplőkben valaki magára ismerne, az pusztán a véletlen műve. Ha kitartana mégis eme rögeszméje mellett, akkor gyakoroljon gondos önvizsgálatot. Ha még ezután is kitartana amellett, hogy Róla szól a történet, kérem, hogy haladéktalanul hívjon fel Telefonszámom: 06…. Read the rest of this entry »